A létezését kérdőjelezné meg egy zenekar, ha egy olyan
kifejezést választ zenekara nevének, mely szorosan köthető egy jelenséggel és
albumjain az adott ideológiát teljesen mellőzné. Ebből adódóan a „Hosszú út az
örökkévalóságba” mélyen átitatódott a székelység (vagy teljesebben, az erdélyi
magyarok) totális elnyomásával, saját fajtája által is naponta elárult,
kiárusított nemzet sorsát, baját érzékeltető mondanivalóval. Ezt az zenét,
szilárd meggyőződésem, hogy teljesen másként értelmezi az, aki nem érti, hogy
Lugosi Béla miről is énekel a dalokban. Ez természetesen nem baj, hisz jómagam a
zenéim 70 százalékát nem a mondanivaló, hanem a hangulat, az érzés miatt
hallgatom nap, mint nap. Azonban, aki érti és átéli, mint jómagam is, hogy a
sorok mit is jelentenek, minden egyes szava mélyen beleég a tudatába és így
válik teljessé e friss kiadvány zsenialitása.
A Siculicidum sűrű ködbe burkolózott társasága ezen
alkalommal nem a mérhetetlen düh jegyében lépett az alkotás ösvényére, hanem
valami egészen más érzés, szellemiség közvetítődik a 2013-as kiadványukon.
Távolról sem a beletörődés, hanem valamiféle szilárd ellenállás, ami az olyan
embert jellemzi, aki realizálja sorsát és rádöbben, hogy annyi évtizednyi harc
és szenvedés után sajnos áldatlan állapota nem fog változni. Illúziókergetés csupán,
éppen ezért az energiákat az értékek megtartására, emberség és méltóság
megőrzésére fordítják.
2009-ben jelent meg az első albumuk, a köztes időben tavaly
volt némi megmozdulás, két kisebb kiadványt jelentettek meg. Jómagam „A rothadó
virágok…” EP-t birtoklom, a „Keringők” LP hanganyagát is hallottam. Az eltelt
majdnem 5 év hozott némi változást a zenekar fizikai és szellemi
megnyilvánulásában is. 5 év alatt sok
minden változik, fejlődik, ezt a tényt figyelembe kell venni. Zenileg nehéz
megmagyarázni (mintha üdvös dolog lenne megmagyarázni a zenét), érzékeltetni,
hogy miben is más, de legjobb példa a címadó dal meghallgatása. Nekem rögtön
kedvencemé lépett elő, és azóta is az album legjobb dalának tartom. Session
zenészként egy trombitás is felvonultatnak, bizonyos fv, mely hangszer nagymértékben
növeli a zene által sugalmazott nyomasztó atmoszférát. A gitárok úgynevezett
necro hangzása már-már a tökéletesség határát súrolják. Ami nagyon nagy öröm, a
dobos teljesítménye. Nem hozza a számomra tökéletes dobtémákat, de amiket néha
a cineken kijátszik, az arra enged következtetni, hogy kemény potenciál rejlik
benne. Nagyon nem értek egyet azokkal, akik az az elvet vallják, hogy a jó
black metalhoz nem kell tökéletes hangszeres tudás…, dehogy nem, főleg ami a dobokat illeti, annyi
finomságot lehet becsempészni a zenébe.
Az akusztikus pengetések egy másik erőssége az albumnak.
Azonnal felismerhető stílussal rendelkezik Pestifer, és amikor torzításmentesen
használja gitárját, számomra örömünnep. A riffjei dallamosak, rendelkeznek
kellő disszonanciával mely a Siculicidium sajátja.
Hogy miben más ez az album a bemutatkozó CD-től? A fentebb
említett düh, harag vezérelte dalszerzés helyett más volt a mozgatórugó. Az
albumot indító „Végtelen út”, mintegy intro-ként is szolgálva, egy hangulatos
preludium, hangulatával már a más szelek fuvallatát érzékelteti. „A Bomlás
illata” középtempós, dallamos riffjei, a cinek nagyszerű játéka erős indítást
eredményez. A disszonáns felhangok, a bujkáló dallamok, Lugosi jellegzetes
kántálása, postmodern verselést magamögé utasító verselése, mind-mind egy ereje
teljében lévő zenekart prezentál.
A folytatás egy feszesebb ritmusú, igazi régisulis black szerzemény.
Az akusztikus kiállás ráteszi a koronát a dalra. Kárörvendő, haláli kacaj…, nem
első alkalom, hogy élnek ezzel a hatásos hangutánzó motívummal. A szöveg meg
nem értése talán értelmetlené teszi, de nem az. A „Kozmikus zuhanás” régi
ismerősként köszönt, egy zsigeri fast-black, sejtelmes billentyűs aláfestéssel.
Érdekes, hogy e dalt hallgatva a Negura Bunget Zirnindu’sa albuma jut eszembe,
tehát a norvég vonalas zenekarok hatása mutatható ki.
„Ezek vagyunk”. A Siculicidium ars poeticája-ként is felfoghatjuk.
Vonszolt, beteges, korhadt, apokaliptikus hangulat a 2013-as év elkeseredett kisebbségi
ember jajszava az igazságtalanság, a politikailag inkorrekt, történelmileg kisemmizett nemzet hangja. A trombita hangja olyan mértékben növeli a
feszültséget, hogy szinte látom magam előtt a történelem igazságtalansága által
meggyötört elkárhozásra ítélt lelkek hánykolódását. Nagyszerű dal. Minden igazi
magyar szívét össze kell, hogy facsarja, gondolkodásra késztesse. Hasonlatok
sorozata, felsorolás, mely egy véget nem érő lajstrom az igazságtalansággal
szemben. Vádirat, mely talán egyszer az igazi bűnösök veszte lesz.
A „Melankolikus transzcendens” dal-t is tovább színesíti a
trombita érces hangja, akusztikus kiállással gazdagítva. Hangulatában az
albumot indító dallal rokonítható. Ebben a dalban figyelhetjük meg, hogy a
basszusgitárt is szépen ki lehet hámozni a sűrű hangzásból.
A CD-t záró címadó az album legnyomasztóbb, egyben legjobb
dala. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a magyar Necropsia zseniális pillanatait
juttatja eszembe. Egyféle monoton vokalizálás rágja fülünkbe, vési lelkünkbe,
hogy mi is az ember sorsa. Itt már a kilátástalanság üli nászát a pusztulásra
ítélt emberi elmúlással. Szinte érezni a sír borzalmas illatát. Egyféle sajátos
értelmezése az örökkévalóságnak, egy meggyötört, kisemmizet ember monológja.
Az albumot sikerült olyan csomagolásban tárolni, mely
szorosan követi a Siculicium 2013-as üzenetét. A „Halál fája” Shaun Beaudry
gyönyörű munkája.
2013-om hozott pár nagyszerű albumot, köztük a „Hosszú út az
örökkévalóságba” magasan az élen landolt…