2013/12/07

Siculicidium: Hosszú út az örökkévalóságba 2013

A létezését kérdőjelezné meg egy zenekar, ha egy olyan kifejezést választ zenekara nevének, mely szorosan köthető egy jelenséggel és albumjain az adott ideológiát teljesen mellőzné. Ebből adódóan a „Hosszú út az örökkévalóságba” mélyen átitatódott a székelység (vagy teljesebben, az erdélyi magyarok) totális elnyomásával, saját fajtája által is naponta elárult, kiárusított nemzet sorsát, baját érzékeltető mondanivalóval. Ezt az zenét, szilárd meggyőződésem, hogy teljesen másként értelmezi az, aki nem érti, hogy Lugosi Béla miről is énekel a dalokban. Ez természetesen nem baj, hisz jómagam a zenéim 70 százalékát nem a mondanivaló, hanem a hangulat, az érzés miatt hallgatom nap, mint nap. Azonban, aki érti és átéli, mint jómagam is, hogy a sorok mit is jelentenek, minden egyes szava mélyen beleég a tudatába és így válik teljessé e friss kiadvány zsenialitása. 

A Siculicidum sűrű ködbe burkolózott társasága ezen alkalommal nem a mérhetetlen düh jegyében lépett az alkotás ösvényére, hanem valami egészen más érzés, szellemiség közvetítődik a 2013-as kiadványukon. Távolról sem a beletörődés, hanem valamiféle szilárd ellenállás, ami az olyan embert jellemzi, aki realizálja sorsát és rádöbben, hogy annyi évtizednyi harc és szenvedés után sajnos áldatlan állapota nem fog változni. Illúziókergetés csupán, éppen ezért az energiákat az értékek megtartására, emberség és méltóság megőrzésére fordítják.

2009-ben jelent meg az első albumuk, a köztes időben tavaly volt némi megmozdulás, két kisebb kiadványt jelentettek meg. Jómagam „A rothadó virágok…” EP-t birtoklom, a „Keringők” LP hanganyagát is hallottam. Az eltelt majdnem 5 év hozott némi változást a zenekar fizikai és szellemi megnyilvánulásában is.  5 év alatt sok minden változik, fejlődik, ezt a tényt figyelembe kell venni. Zenileg nehéz megmagyarázni (mintha üdvös dolog lenne megmagyarázni a zenét), érzékeltetni, hogy miben is más, de legjobb példa a címadó dal meghallgatása. Nekem rögtön kedvencemé lépett elő, és azóta is az album legjobb dalának tartom. Session zenészként egy trombitás is felvonultatnak, bizonyos fv, mely hangszer nagymértékben növeli a zene által sugalmazott nyomasztó atmoszférát. A gitárok úgynevezett necro hangzása már-már a tökéletesség határát súrolják. Ami nagyon nagy öröm, a dobos teljesítménye. Nem hozza a számomra tökéletes dobtémákat, de amiket néha a cineken kijátszik, az arra enged következtetni, hogy kemény potenciál rejlik benne. Nagyon nem értek egyet azokkal, akik az az elvet vallják, hogy a jó black metalhoz nem kell tökéletes hangszeres tudás…,  dehogy nem, főleg ami a dobokat illeti, annyi finomságot lehet becsempészni a zenébe.
Az akusztikus pengetések egy másik erőssége az albumnak. Azonnal felismerhető stílussal rendelkezik Pestifer, és amikor torzításmentesen használja gitárját, számomra örömünnep. A riffjei dallamosak, rendelkeznek kellő disszonanciával mely a Siculicidium sajátja.
Hogy miben más ez az album a bemutatkozó CD-től? A fentebb említett düh, harag vezérelte dalszerzés helyett más volt a mozgatórugó. Az albumot indító „Végtelen út”, mintegy intro-ként is szolgálva, egy hangulatos preludium, hangulatával már a más szelek fuvallatát érzékelteti. „A Bomlás illata” középtempós, dallamos riffjei, a cinek nagyszerű játéka erős indítást eredményez. A disszonáns felhangok, a bujkáló dallamok, Lugosi jellegzetes kántálása, postmodern verselést magamögé utasító verselése, mind-mind egy ereje teljében lévő zenekart prezentál.

A folytatás egy feszesebb ritmusú, igazi régisulis black szerzemény. Az akusztikus kiállás ráteszi a koronát a dalra. Kárörvendő, haláli kacaj…, nem első alkalom, hogy élnek ezzel a hatásos hangutánzó motívummal. A szöveg meg nem értése talán értelmetlené teszi, de nem az. A „Kozmikus zuhanás” régi ismerősként köszönt, egy zsigeri fast-black, sejtelmes billentyűs aláfestéssel. Érdekes, hogy e dalt hallgatva a Negura Bunget Zirnindu’sa albuma jut eszembe, tehát a norvég vonalas zenekarok hatása mutatható ki.

„Ezek vagyunk”. A Siculicidium ars poeticája-ként is felfoghatjuk. Vonszolt, beteges, korhadt, apokaliptikus hangulat a 2013-as év elkeseredett kisebbségi ember jajszava az igazságtalanság, a politikailag inkorrekt, történelmileg kisemmizett nemzet hangja. A trombita hangja olyan mértékben növeli a feszültséget, hogy szinte látom magam előtt a történelem igazságtalansága által meggyötört elkárhozásra ítélt lelkek hánykolódását. Nagyszerű dal. Minden igazi magyar szívét össze kell, hogy facsarja, gondolkodásra késztesse. Hasonlatok sorozata, felsorolás, mely egy véget nem érő lajstrom az igazságtalansággal szemben. Vádirat, mely talán egyszer az igazi bűnösök veszte lesz.


A „Melankolikus transzcendens” dal-t is tovább színesíti a trombita érces hangja, akusztikus kiállással gazdagítva. Hangulatában az albumot indító dallal rokonítható. Ebben a dalban figyelhetjük meg, hogy a basszusgitárt is szépen ki lehet hámozni a sűrű hangzásból.

A CD-t záró címadó az album legnyomasztóbb, egyben legjobb dala. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a magyar Necropsia zseniális pillanatait juttatja eszembe. Egyféle monoton vokalizálás rágja fülünkbe, vési lelkünkbe, hogy mi is az ember sorsa. Itt már a kilátástalanság üli nászát a pusztulásra ítélt emberi elmúlással. Szinte érezni a sír borzalmas illatát. Egyféle sajátos értelmezése az örökkévalóságnak, egy meggyötört, kisemmizet ember monológja.

Az albumot sikerült olyan csomagolásban tárolni, mely szorosan követi a Siculicium 2013-as üzenetét. A „Halál fája” Shaun Beaudry gyönyörű munkája.

2013-om hozott pár nagyszerű albumot, köztük a „Hosszú út az örökkévalóságba” magasan az élen landolt…


2013/04/24

Blut aus Nord - Ultima Thulée 1995

A francia black metal mezőny az északon kialakult stílus másod-harmadvonalas hozománya. Ez nem azt jelenti, hogy valami nagyon gyenge utánzatról lenne szó, csupán nem voltak jelen a stí1us kialakulásakor. 
A 90-es évek első felében a Burzum, Dartkhrone, de tulajdonképpen az akkoriban működő norvég vonal hatására más országokban is kezdetét vette egy olyan zenei forradalom, mely soha addig nem ismert formában tálalta az extrém gitárzenét. Nincsen amit szépíteni, ezeknél a zenekaroknál túlnyomó részt az ideológia, a mondanivaló, a tartalmon volt a hangsúly, a zene másodlagos szerepet játszott. Ennek tudható be az a millió értékelhetetlen kiadvány, ami a mai napig elárasztja a black metal skatulyába beletartozó igencsak széles spektrumot felölelő irányzatot, zenei réteget.

A norvég vonalra szinte minden régió megadta válaszát. Master's Hammer, Rotting Christ, Blut aus Nord, ..., stb. Míg az első kettő jelen volt a stílus második hullámának felszínre törésénél, a Blut aus Nord később kezdte működését. A Normandia-i Mondeville-ben (a II. világháború egyik véres csatájának a helyszíne, lévén Caen egyik külvárosa) alakultak 1993-ban, Vlad néven. Legfőbb zenei hatásuk egyértelműen az excentrikus zenész által, Varg Vikernes, létrehozott Burzum nevezhető meg, annak ellenére, hogy csupán kíváncsiságból fellapozva a híres-nevezetes metal-archives.com oldalt, rajtam kívül még egy személy szavazta be a Similar Artist közé, hogy : Burzum. Van ott helyette minden finomság, érdemes felkeresni az oldalt , jókat lehet mulatni.

Akár a Burzum zenéje (hadd lovagoljak még egy keveset ezen a vonalon), a Blut aus Nord is teljes mértékig a hangulatok, képek, érzések hangjegyekbe való ültetése. Akárcsak a klasszikus zene, mint például Beethoven példátlan opusa-i. Mindezek mellett zeneileg is csemege, a csodálatos harmóniák, hangszerelés az, ami a zenei kifejezőeszköz ilyen szinten való művelését eredményezi.

Ha valaki később csatlakozott a metal zene csodálatos világához, az ilyen albumokat, mint őskövület fogja fel, még a fáradságot se veszik, hogy visszaássanak a múltba. Ennek tudható be az, hogy egy Wolves in the Throne Room zenekart istenítenek, egy Blut aus Nord-ot pedig semmibe se vesznek. Kialakul a tojás tojta tyúk szindróma, amikor a 10-edvonalas zenekar hatott arra, aki évtizedekkel (mondjuk 2 évtized) a létezése előtt már olyan hangulatos részekkel színesítette muzsikáját, ahogy teszik a BaN az albumnyitó The Son of Hoarfrost dal közepén. Igaz, hogy mennyire Alcest? Hoppá! Szóval, nincs új a nap alatt, csupán nem hallottál eleget. Igen. Ezért nem tud egy olyan figura, aki lassan 25 éve szereti és hallgatja a fémzenét, lelkesedni az olyan hatásvadász muzsikákkal, mint az utóbbi évek post előtaggal felruházott akármilyen zsenializmussal megvádolt lemezek.

Az Ultima Thulée egy extrém Pink Floyd-ként is leírható. Nem vagyok gyors fogyasztója a 70-es évek pszichedelikus progresszív muzsikájának, azonban el tudom képzelni azt a nyitott Pink Floyd rajongót, aki értékelni tudná a BaN muzsikáját. Az extrém jelző-t nem szabad ennél az albumnál olyan zenekarokkal asszociálni, mint a Mayhem, Darkthrone. Szélsőséges, de nem olyan szinten, mint egy romboló, hanem szélsőséges, mint egy olyan gondolkodó, aki nem veszi be kritika nélkül a mások által terjesztett maszlagot. Ez a zene csodálatos, ha eltekintünk az extrém vokalizálástól, nem marad ok, hogy bárki kizárja a meghallgatását, esélyt adva, hogy lelkileg sokkal gazdagabb legyen, mint az átlag polgár, aki a reklámok világának él (jobban mondva: pusztul).

Ambient black metal. Ezzel a skatulyázással sok zenekar munkásságát le lehet födni. Jancsi és Péter a hálószobában felmaszatol a Yamaha szintijével valami ócska, primitív mormogást (pl. lásd: Annorkoth). A jó ambient zenész olyan, mint a jó pedagógus: a környezet hangulatait úgy adagolja, hogy a befogadó még legkisebb jelét se érezze az erőltetésnek, a kényszernek. A zenész olyan formában adagolja az érzéseket, hogy közben mindenki a saját bánatát, örömét látja felszínre törni. Ezt nevezik muzsikusnak, dalírónak, aki úgy el tudja csípni a pillanatot, mint a festő. Ő nem vászonra reflektál ecset és színek segítségével, hanem rezgéssel, melyet fülünk által a lelket érinti meg. A hangjegyek mennyisége soha nem határozza meg a minőséget. A jó népdal attól lesz zseniális, hogy a szavak összecsengnek képeket alkotva, a száraz papolás hangulatokká áll össze. Petőfi verseit olvasva soha nincsen olyan érzete az embernek, hogy "kidobom a kutyáknak". Ilyen a BaN muzsikája is.

Ezt a zenét az ideológiát teljesen mellőzve is lehet évezni, sőt, jómagam soha egy pillanatra se próbáltam úgy értelmezni, hogy sugall valamit az Ultima Thulée. Bármikor elő tudom venni, bármikor élmény a hallgatása. Egy jó társ.

2013/04/19

Candlemass - Epicus doomicus metallicus 1986

1986. Reign in blood, Master of puppets, Stronger than heaven, Fatal portrait, Peace sells..., Somewhere in time... és a sort zárom: Epicus doomicus metallicus.
Vannak a metal zene rövid történetében sorsfordító évek, mint 1980, 1986, 1991, 1996, ... Mindközül a legizgalmasabb az 1986-os és az 1991-es, természetesen számomra.

1986-ban napvilágot látott egy olyan album, mely hangulatában, daliban megtestesítette azt a világot, amit a metal muzsika tulajdonképpen jelent. A Black Sabbath mélyen blues-ban gyökerező muzsikája, a Mercyful Fate okkult világa, az Iron  Maiden epikusabb megközelitése, a Manilla Road misztikussága és a Trouble, Saint Vitus borult, pszichedeliával átitatott dallamai találkozott itt és ülte szeánszát.

Számomra ez az album a tökéletes epikus doom zenét rejti. Egyetlen másodperce sincs, mely fölösleges lenne, a lemez hallgatása közben teljesen bezárul előttem a külvilág, megszűnök létezni. A Mercyful Fate lemezei után számomra a tökéletes metalzenét a 80-as években a Candlemass testesítette meg. Erő, dallam, mindez gitárokkal előadva, semmi cicoma, fölösleges teatralitás, ami annyira elterjedt a 80-as években.

Minden dalok legnagyobbika, a Solitude olyan albumnak nyitja ajtaját, mely minden fémszívű gyűjteményében legelőkelőbb helyen kell álljon. Nálam talán az Emperor az a zenekar, mely megelőzte a Candlemass-t. A 80-as éveket jellemző meleg hangzás minden egyes hallgatáskor libabőrt eredményez.

Leif Edling dalírói zsenialitása olyan dalokat eredményezett, mint az Under the Oak, melyet 1989-ben a Tales of creation albumon újra is vettek, számomra a Candlemass legjobb, legkarakteresebb, legkarizmatikusabb énekesével, Messiah Marcolin-al. Tudom, hogy ez vitatható, de ízlések és pofonok. Számomra az ő éneke a tökély. Robert Lowe-t soha nem tudtam megszokni a Candlemass-ban, énekét zseniálisnak tartom, de ő számomra a Solitude Aeturnus énekese.

Meggyőződésem, hogy a zene kialakulásában nagyon meghatározó volt az észak fagyos hangulata. Benne van az elmúlás szomorú valósága, de ugyanakkor fel is emel. Magasztos.

2013/04/17

Atheist - Piece of time 1989

Jómagam az egyik kezemen meg tudom számolni azon albumokat (metal), melyek több év(tized) távlatából is ugyanazt a frissességet nyújtják, mint anno, a megjelenés évében. Ezek közé tartozik Az Atheist debütalbuma, az 1989 augusztásban napvilágot látott Piece of time is.

Ez az az album, a death metal történelem egyik sarkalatos kiadványa. Köztudott, hogy a technikás death muzsikát mindenki Chuck Schuldiner-el (nyugodj békében Chuck) azonosítja, ami ugyanakkora tévedés, mint a 4+4=9. Mint matematikai egyenlet, a 4+4 soha nem lehet 9, úgy az 1989-es megjelenés, és az a tény, hogy három dal erről az albumról már a 1988 év elei demo-n is szerepelt, valahogy nem stimmel a Death sem a Spiritual, sem a Human 1991-es megjelenésével. Oldalakat lehet olvasni az internet fura világában, akik a Death albumait jelölik meg a technikás death metal születésének..., hadd legyen így, szegények 1989-ben esetleg ha tervbe voltak véve,..., esetleg.

Az Atheist minden szempontból megelőzte korát, és ahogy ez lenni szokott, egy-két szakmabelit, zene fanatikust leszámítva, a megjelenés éveiben nagy értetlenség fogadta. Aki a 80-as évek metaljának a felszíne alá tekint, sok érdekességet fedez fel. Az akkori thrash hullám nagyjai mellett számos olyan formáció ténykedett, akik teljesen más felfogásban tálalták a szikár, szögletes riffeket. Agyasabb, matekosabb megközelítéssel álltak a dalok megírásához. Gondoljunk csak a páratlan svájci Coroner-re, a titokzatos Mekong Delta-ra, a Voivod-ra. Az Atheist mélyen a thrash eszelősebb válfajában gyökerezik, de mint minden újító, ő is túllépte a stílus korlátait. Az akkoriban éledező death metalból az agressziót, a megközelítést örökölte, a dalkompozíciók, szerkezetek felépítése pedig az agyas thrash zenekarok irányát követte. Stílust alapított.

Semmi értelme annak, hogy ezt, vagy azt a dalt elemezgetni kezdjem. A Morrisound stúdióban felvett anyag (1988 év végén került felvételre) példaértékűen szól. A lélektelen témahalmozás távol áll az "Istentelen"-ek dalaitól. Minden egyes dal elindul valahonnan és tart valahová. Ugye-ugye ez milyen ritka manapság?

Olvastam a 90-es évek elején, valamikor 1992-ben egy interjút Kelly Shaefer-el, aki akkor értetlenül állt az olyan kritikák olvasásakor, hogy a felvételek alatt a z ujjaik belegabalyodtak a húrokba. Na igen..., most meg hányan próbálják követni ezt a "húrrbagabalyodós" muzsikát, igaz??? És közben a lélektelen témahalmozgatóknak tényleg belegabalyodik a húrok közé az ujjai, mert nincs lélek, csak matek, mely segítségével precízen egymás mellé teszik a hangokat. Az Atheist kortalan muzsikája mindig zenei élmény, csemege az arra fogékonyaknak. 32 perc zenei orgazmus.

1.     Piece of Time     04:33      
2.     Unholy War     02:18      
3.     Room with a View     04:06      
4.     On They Slay     03:38      
5.     Beyond     02:59      
6.     I Deny     04:00      
7.     Why Bother?     02:56
8.     Life     03:12      
9.     No Truth     04:28
     
      32:1

Diabolical Masquerade - Nightwork 1998

Akármekkora klisé, úgyis igaz. Vannak nevek, melyek garanciák a minőségre. Ha azt mondom, hogy Dan Swanö és Anders "Blakkheim" Nyström, - természetesen egy olyan közegben, melyben a 90-es évek metal zenéje irányadó -, akkor ott nagyot tévedni nem lehet. És láss csodát, nem is tévedett e két muzsikus.
1998-ra a black metal kilőtte a teljes munícióját, a riffeket ezredszer is felhasználó bandák tömkelege megfullasztotta a mezőnyt. A régi thrash riffek átértelmezése már nem hozott annyi újdonságot, mint 3-4 éve.

Svédországban a black metal különleges, sajátos formáját tálalták a zenészek, nem voltak (akkora) botrányok, mint norvég honfitársaiknál. Egyik felől a brutális előadásmód, másikról a heavy metalos behatást sem nélkülöző, death metalos ízzel tálalt fekete fém volt, ami jellemezte e fagyos földrészt. A tökéletes doom/death metalt megtestesítő Katatonia gitárosa, Anders "Blakkheim" Nyström megálmodott egy olyan egyveleget, mely a Diabolical Masquerade-ben materializálódott. Csúcspontja a 1998-as Nightwork, mely röpke 39 percével mind a mai napig megőrizte zsenialitását. Tulajdonképpen miről is van szó? Billentyűs hangszerekkel gazdagon átitatott extrém metal-ról. Hoppá! Hogy a Dimmu Borgir és a Cradle of Filth is ilyen zenét játszik? Így van..., csupán annyi a különbség, hogy a pózolás, iparrá fejlesztett image itt teljesen értékét veszti, marad helyette a ZENE.

Kezdjük rögtön a The Eerie Obzidian Circuz dallal, mely a 6-ik. A viszonylag egyszerű, thrash-es riffek olyan masszív billentyűmasszában fortyognak, mely minden hallgatásnál libabőr. Az akusztikus rész csodás harmóniái Bal Sagoth-i monumentalitássá alakulva zárják a kompozíciót. A Haunted by Horror folytatásban gyönyörű zongorafutamokat figyelhetünk meg, majd a fő motívumot akusztikás gitárral felvezetve tetőződik az album legszebb momentuma. A laza, trillás riffek-el lezárt album mint egy véget nem érő ördögi kőr, arra késztet, hogy az Ismétlés gombot már az elején bekapcsoljuk...

..., mert elkezdődik egy utazás, utazás a hangulatok világában. Van, aki elemezgeti az albumot, van aki hagyja, hogy a hangulat magával ragadja. Ennek az albumnak van hangulata... Érdemes fülessel hallgatni, az élmény garantált.

Sokan kételkednek a black metal zeneiségében, hallva egy-két necro/kult banda albumát. Ez a zene a fekete fém egyik oldalhajtása, nyomokban találunk benne csak kimondottan black metal-t, de mindenki, aki vonzódik a metal muzsikához, hallgassa meg, lehet, hogy új távlatokat nyit életében.

1Rider on the Bonez 5:54
2Dreadventurouz 5:46
3The Zkeleton Keyz to the Dead 5:17
4Thiz Ghoultimate Omen 4:33
5All Onboard the Perdition Hearze! 4:56
6The Eerie Obzidian Circuz 5:37
7Haunted by Horror 6:57

2013/02/09

Morgoth - The Eternal Fall/Resurrection Absurd (1990/1989)

A 80-as évek végén a thrash láz már a múlté, a műfaj kifáradt, habár a 90-es években, főleg az elején, születtek komoly alkotások. A 80-as évek vége, 90-es évek eleje a death metal-tól volt hangos, akkoriban egy műfaj volt születőben. Jómagam a stílus születésével együtt nőttem fel, az első próbálkozásokat tinifejjel már hallgattam.

A jelen ismertetőm tárgya két olyan legendás EP, mely a mai metal mezőny számára intő példa kell, hogy legyen. Miért mondom ezt? A mostanság napvilágot látott kiadványok kevés százaléka ér el ilyen minőséget. Most nem arról beszélek, hogy ezt a szintet nem érik le, hanem a maga nemében a kiadvány megállja a helyét, minőségi zenét mutat fel. Akkoriban sokkal egészségesebb volt a teljes metal mezőny. Mostanában naponta több kiadvány jelenik meg, mint mondjuk 1990-ben 3 hónap alatt. Ez automatikusan a színvonal borzalmas romlásához is vezetett, ami nem új keletű, de az utóbbi 10 évre nagyon is jellemző.

A CD-re fordított időrendben tették a dalokat, vagyis az 1990-es "The Eternal Fall" 5 dalával kezd a CD. A dalokban thrash riffeket is fellelhetünk, de itt már többről van szó, ez halálfém a javából. A Morgoth nem akart a világ legextrémebb, leggyorsabb zenekara lenni, és éppen ebben rejlik a dalok ereje. A későbbi albumokon fellehető stílusjegyek, Morgoth ízek már ezeken a korai zsengéken is jelen vannak, ami ugyebár kiemeli az adott zenekart a szürke másolok hadából. Talán a Sodom-hoz álltak legközelebb, a korai időszak fel-felsejlik. Ez szerintem csak erény lehet, semmiképpen nem hátrány, azonban másolásról egyáltalán nem beszélhetünk. A "White Gallery" dal hangulatfestő kiállásai szokatlanok, de szerves részét képezik a hangulateremtésnek. Igazi dalok, nem agyatlan tekerések, príma riffek. Nagyszerű dal, érdemes ezzel kezdeni az ismerkedést. A minden dallamot nélkülöző szóló már Slayer-i hatásokat is mutat.



A kalapáló dobokat támogató basszusgitárt nem rejtették "véka alá", tisztességesen dörren meg a négyhúros, plusz erőt szolgáltatva. A "Pits of Utumno" daluk a demo-ról került ide. Mivel azt a dalt nem hallottam, nem tudom mennyit változhatott, minden esetre, ez egy nagyszerű dal. Billentyűs aláfestések, doom-os, súlyos riffek. A szóló enyhén Megadeth-es, de ezeket a dolgokat csak viszonyításképpen mondom. Akkoriban nem volt divatban billentyűs hangszereket használni, sőt, sokan el is ítélték az ilyen zenekarokat, hisz azt mondták, gyengíti a zenét. Mekkora baromság.
A következő 5 dal az első, 1989-ben megjelent "Resurrection Absurd" EP, kislemez dalai. Megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nekem  mindig is jobban tetszett az Abszurd feltámadás. Zsigeri, igazi ősi metalt rejt, egy valódi death metal zsenge, minden szépségével, minden erényével. Hangzása kissé zajosabb, ne feledjük, itt visszább vagyunk az időben egy évet.

A "Travel" című dal a "Cursed" albumuk előfutárának is tekinthető. A zseniális dalszerzés már itt fellelhető, kialakult a Morgoth stílus, már az első komolyabb kiadványon. Ez jelenti azt, hogy a zenekar a megalakulás után nem rögtön azon volt, hogy mindenáron riogasson minket egy kiadvánnyal, hanem próbáltak, dalokat írtak, majd mikor elérkezettnek érezték az időt, kiadtak 5 dalt. vagyis 4 évig inkább vártak, érlelték a dalokat. Ezért volt lehetséges akkoriban, hogy minden kiadványra rádobtuk magunkat, mert tudtuk, csak jó lehet. Tartott ez kb. 1995-ig.


A "The Afterthought" instrumentalis dal megmutatja, hogyan is értelmezte a Morgoth a thrash metal egyik keményebb vonalát, hogyan is születik egy death metal történelem. Ezek a németek tudtak zenélni kérem, nem faltámasztani használták a gitárokat. És akkor máris elérkeztünk a "Selected Killing" dalhoz. Hangulatfestő felvezető, szikár, thrash-es riffelés, akár a Kreator a legszebb pillanataiban. A dal közepén egy akusztikus gitár által feljátszott hangulatterméssel teszik rá a pontot "i"-re. Tökéletes dal egy kezdődő stílus hajnalán.

The Eternal Fall 1990

1.    Burnt Identity     03:52
2.    Female Infanticide     03:14
3.    White Gallery     04:07
4.    Pits of Utumno     04:38
5.    Eternal Sanctity     02:17

     18:08

Resurrection Absurd 1989

1.    Dictated Deliverance     03:07
2.    Travel     05:09
3.    The Afterthought     03:24
4.    Selected Killing     06:38
5.    Lies of Distrust     04:38

     22:56



2013/02/07

Neokhrome - Perihelion (2012)

Azok a zenehallgatók, akik az aktuális divathullámon nem tudnak felülemelkedni, soha nem fognak megtapasztalni olyan zenei élményt, milyet pl. a Neokhrome 2012-es év végén megjelent albuma nyújt. Mondjuk az olyannak lehet, hogy ez az album is egy lenne a naponta tonnaszámra megjelenő semmitmondó kiadványok sorában. Hagyjuk meg nekik a gyors fogyasztású, háttérzajként tökéletesen funkcionáló agyzsibbasztást, mi meg örvendjünk, hogy 2013-ban ilyen CD-k is napvilágot látnak. (stílusosan tűzvilágot).

Szögezzük le gyorsan az elején, hogy ez a Neokhrome nem az a Neochrome. Itt nem csupán egy "k kontra c" betűnyi különbség van, ettől sokkal többről van itt szó. A k betű fenekestől felforgatta a zenei világot, én csupán azért állok értetlenül a dologgal szemben, hogy egészségesebb lett volna egy teljesen új név felvétele. Ezt nem a tagcserék miatt mondom, mert attól, hogy lecserélődik a tagság, vagy elhagyja a zenekart valaki, még nem kell nevet változtatni, de itt nagyon indokolt lett volna. Na, ennyit a szőrszál darabolásáról, nézzük mit rejt ez a gyönyörű csomagolásba rejtett korong.

Perihelion: az a pont, ahol egy bolygó a legközelebb kerül a Nap-hoz. Pfujjjj, mondhatnátok, újabb zenekar, melyik papol a globális felmelegedésről. Na. STOP. Itt nem erről van szó. Szóval a világégés problematikáját nem ez az album feszegeti, rögvest hozzáteszem, szerencsére. Itt egészen más dolgokról van szó. A Neokhrome által felölelt stílus alapjait valamikor a 90-es évek közepe táján, első felének második dekádjában tették le a messzi északon, olyan zenekarok, mint az Emperor, elsősorban, de rögtön a Borknagar-t is meg kell említeni. Azt mindenki maga döntse el, hogy milyen mértékben van itt jelen ez a zenei világ, ki mennyire ismeri az említett zenekarokat, annak függvényében hozhat csupán döntést. Soha ne az első benyomás szerint ítélj, tanítják a pszichológusok, habár sok ember sajnos ez alapján dönt. Hiba!



Mielőtt kézhez kaptam a CD-t, Gyula egy linket küldött a fenti youtube-os videóval. Nem mondhatom, hogy túlságosan lelkes voltam tőle, de a kis szösszenetből is éreztem, hogy érdemes lesz erre az albumra időt szánni. Mert igen, ez nem egy elsőre, sőt még talán harmadik, negyedik hallgatásra sem ható anyag. Jómagam már vagy tucatszor végighallgattam, és nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy megszületett az az album, melynek színvonalához (természetesen egy adott stíluson belül beszélünk) még közelébe se ért egyetlen magyar zenekar sem. Ha arra gondolok, miféle kiadványokat találunk a mai zenei piacon 2-3-szoros többletáron, elfog a sírás. Na, de mivel tudjuk, hogy a földön nem volt és nem is lesz igazság, beletörődök és egyben boldog vagyok, hogy ért az a szerencse, hogy ilyen zenét sodort az utamba a sors.

Ez az az album, mely nem hangokat, hanem érzéseket tartalmaz, elejétől a végéig. Sokadik hallgatásra sem tudom úgy hallgatni, hogy mit is játszik a gitár, a dob, a basszus, itt a végeredmény az mely magával ragad. Mihelyt fölteszem, a szobám kitágul, egy teljesen más dimenzióba röpít a hangfalakból kiáradó melódia. Ez az az album, mely segítségével úgy utazhatsz, hogy egy centit sem kell elmozdulj.

Az első benyomások után próbáltam mélyebbre ásni. Figyelmesen hallgatva a dalokat, rengeteg olyan megoldást találunk, melyre elégedetten csettinthetünk. Minden alkalommal libabőrös leszek, mikor hallom a laza trillázós riffelést, mely  a gitár mind a hat húrját pengetve jön létre. És mindez úgy tud szépen beleolvadni a zenébe, hogy a billentyűs hangszerek által létrehozott alapozás teljesen eltérő dolgokat hoz. Nem tudok betelni vele, ez zeneileg is egy érett, zseniális album. Aki itt nem lel zenei gyönyörre, az kérem, hagyjon fel a zenehallgatással, annyi más hobbi van világszerte. Tessék meghallgatni a "Rise Above the Ridge" dalt, majd megértitek, miről próbálok nektek mesélni.

Meg kell említsem az instrumentális részeket, melyek az album fénypontját jelentik. Amikor feltettem a CD-t és felcsendült az "Aurea", rögtön szerelmes lettem bele. Akár egy elfeledett Amorphis dal, hamisítatlanan dallamok, érzések. Egyből helyreigazította hozzáállásomat, lévén szó egyik kedvenc zenekaromról. Az albumázró "Cold Ashes of Vanished Time" is egy Amprphis-ra hajazó résszel indít, szóval van itt finomság bőven.

Bármit is mondanék ezek után, csak fokozná a magasztaló sorokat, ezért csak egyet mondok: Gyula, méltán lehetsz büszke a Perihelion-ra. Gratulálok!


Amorphis - Far from the Sun (2003)

Sokan vannak, akik soha nem tudták "megbocsátani" a finn Amorphis-nak, hogy hátat fordítottak az első két lemezen hallható stílusnak, elkalandoztak egy lágyabb stílus fele. Jómagam a "The Karelian Isthmus" megjelenése napjától imádom zenéjüket, és bevallom, az Elegy lemez nekem se tetszett. Emlékszem, az akkori egyetlen metal/rock (de inkább metal) zenével foglalkozó rádió műsort a haverommal éjszakát nem kímélve hallgattuk, és Gabi Gombos (Erdélyről van szó) amikor bekonferálta az Amorphis Elegy albumának dalait, enyhén szólva is fintorogtam. Majd pár napra meglett a teljes nagylemez, hallgattuk és hallgattuk. Hallgattuk és megszerettük. Tulajdonképpen a zseniális (mások egy halvány P. Lost kópiának tartják) "Tales from the Thousand Lakes" után egyenes út vezetett a rockosodás, 70-es évek rock hatásait sem nélkülöző lemezhez.
Most az Amorphis életmű egyik borzalmasan alulértékelt darabjáról szeretnék szólni, a "Far from the sun" -ról. Ez az utolsó album, melyen még Pasi Koskinen-t halljuk. Az Elegy-n bemutatkozó énekes páratlan dallamokat énekel, nekem soha nem volt semmi bajom a hangjával. Érzéssel adta elő a sokszor teljesen lelazult dalokat, új színt adva az amorphisi muzsikának.


Ez az album már nem metal, de ha fölteszem egy olyannak, aki csak az első lemezüket hallotta, az is rávágja, hogy itt az Amorphis. És ez a fontos, hogy egy zenekar rendelkezzék saját stílussal, kimunkált dallamvilággal, mely csak rá jellemző, na és a több ezer szolgai másolóra :) .
Hogy mitől jó ez az album és miért érdemes 10 év távlatában is előásni? Nekem nagyon kevés 70-es években ténykedő zenekar albuma tetszik, mondhatni egyik kezemen meg is számolhatom, azonban ahogy ezek a finnek tálalják, az teljesen magával ragadó. És éppen ez benne a legzseniálisabb, hogy a 40 évvel ezelőtt tomboló art rock, pszichedelikus, progresszív elemeket vegyítik finn népi elemekkel. Azonban itt le kell szögezni, hogy ez még csak halványan sem egy folk-rock lemez, még csak a hatásokról is visszafogottan kell beszélni. Egy számomra megfoghatatlan elegyet képez a fent vázolt stílusok kavalkádja, a végeredmény egy befele fordulós, igazán magával ragadó zenét eredményezett. Sokszor egy Deep Purple-t (Killing Goodness) hallok, kellő Hammond orgonával, máskor egy teljesen elszállt lebegősebb dalt, melynek még a rockhoz is alig van köze. Ezzel az albummal egy metalos nem nagyon van amit kezdjen, de a nyitott, érdekes muzsikákra vágyók csemegeként fogják habzsolni.
Érdemes megfigyelni a dalírási stílusukat. A szóló gitár a teljes dalon végigjátssza a vezérdallamot, kitágítva a dal horizontját, kontrasztban az énekkel, egy csodálatos harmóniát létrehozva.
Ez az az album, melyet minden olyan igényes zenéket kedvelő ember meghallgathat, aki vágyik egy kis nyugalomra. Én nem vagyok hatalmas szövegelemző, tehát a mondanivaló kihámozását tegye meg mindenki saját maga, én nem teszem. Szárnyalok a csodás melódiákkal.


2013/02/06

Dordeduh - Dar de Duh (2012)

A Dordeduh zenekar történetét nem írom le, bárki, aki érdekelt a témában, rálel az interneten, minimális erőfeszítéseket téve. Röviden, hogy azért képen legyünk, itt a Negura Bunget két oszlopos tagja, Hupogrammos és Sol Faur űj zenekaráról van szó, akik kiléptek a N.B. zenekarból. Ennyit csupán, hogy a zenei örökséget tudjuk beazonosítani.
Szinte lehetetlen úgy beszélni a Dordedu-ról, hogy a Negura Bunget ne kerüljön szóba, de ez gondolom nemhogy ront, hanem egyenesen erény, hisz a N.B. zenéje olyan mélységekig jutott el, albumról albumra, mely nem szorítkozik komolyabb magyarázkodásra.
A folk jelző a metal zene világában mára teljesen  kiárusítódott, ha valaki folk metal-ról beszél, rögtön az ihajcsuhaj, legtöbbször a skandináv államok valamelyikében, vagy Németországban ténykedő humpa vagy 'mittomén milyen zenét kultiváló stílusmegjelölés az elsődleges. Nagyon csínján kell bánni tehát ezzel az eljátszott kifejezéssel, és ennek ellenére én nem tudom másképp leírni a Dordeduh zenéjét, mint folk metal, több más agresszívebb stílus keveredésével.
Ilyen tökéletesen még senki nem adta vissza a román autentikus folk muzsikát, a maga ősi erejével, természetesen metal (kedvenc stílusom) zenébe ágyazva. A pánsíp hangja a legdurvább részek alatt is varázslatos. A trillázós, akkordbontogatós, hamisítatlan északi riffek olyan régen elfeledett hangulatba kalauzolnak, mely minden fanyalgót falhoz állít. Kérem, itt minden hangnak miértje van, nem a CD hosszát duzzasszák.
Ha a román muzsika nem akar szélsőségesen nemzeti lenni, lehántjuk róla a történelmi frusztráltságot, amit kétes múltjuk dicsőítésére, túlzásokkal teletűzdelt, patetikus szövegviláguk eredményez, marad egy értékes dallamvilág, melyből az albumkezdő, több mint 16 perces "Jind de tronuri" levezetéseként hallhatunk. A "Flăcărarii" daluk egyik riffje is ezen zenei világból merített ihletet.



Aki keveset is jártas a Balkán népek népzenei világában, ezt az albumot hallgatva is feltűnően sok hasonlóságot fog felfedezni az albán és román népzene között..., talán, ...., mert nincs is különbség, talán..., mert a kettő, ..., ugyanaz. A két kultúra közti átfedésék a véletlen egybeesés elméletét teljesen kizárják, ezt sajnos nem veszik figyelembe, vagy nem akarják figyelembe venni a hatalmon lévők.
Az albumon szinte egyenlő arányban vannak finom akusztikus pengetések, részletek, mint keményebb, agresszívebb. Az időutazáshoz kellően elégséges zenei aláfestés olyan képeket villan fel bennem, mint a kárpátok uralta fenséges tájak varázsa. Ez a zene magasztos, akár egy katedrális, szinte kikezdhetetlen. Talán nem esek túlzásokba, ha azt mondom, hogy a megalkotás pillanatában a művészek ráéreztek az alkotás lényegére, kidobtak minden olyat, mely kicsit is csorbítaná az értéket.
Ez a zene túlságosan is közel áll az Enslaved által megálmodott és tökélyre fejlesztett zenei világhoz, de szó sincsen arról, hogy valami másodvonalas másoló lenne a Dordeduh, csupán arról, hogy mindkét zenekar ugyanazon eszközökkel értelmezik saját zenei gyökereiket.
Az album több, mint 70 perc, melynek végighallgatása nem fullad unalomba, a zenei csemegék csak amúgy sorjáznak. Aki beruház erre a zenei utazásra, jobban teszi, mintha kemény eurókat költene holmi algás, szónikusan fertőzött tengerpartra.

http://www.facebook.com/Dordeduh

ColdWorld - Melancholie² (2008)

Ennek a lemeznek nálam különös története van. 2011-ben a februári szesszióra készülődvén, a sok jegyzetböngészést néha meg-megszakítottam egy atmoszférikusabb zenét rejtő album meghallgatásával. Tél lévén (kedvenc évszakom, ... tudja fene miért...), olyan általam addig nem ismert zenék után kutakodtam, melyek visszaadják a tél fagyos ridegségét, szépségét. Egy közismert webes felületen elég előkelő helyen végzett az úgynevezett blackgaze, atmospheric black metal stílusban. Nosza neki, meghallgattam. Az elmúlt évek black metal túlzsúfoltig leterhelt mezőnyében számomra egy fényrobbanásként értelmezett meglepetés erejével hatott ez az egyszemélyes, német-földről érkező "zenekar". Azóta sikerült beszereznem egy eredeti példányt, melyet nyugodt szívvel helyeztem a Pantheon gyöngyszemei közé.
Sok zene van, mely hűen visszaadja a téli táj zordságát, a hóvihar orkáni, pusztító erejét, de mind közül a Melancholie² első másodpercétől az utolsóig e gyönyörű évszak egy-egy dicshimnusza. Ez a zene egyedi és megismételhetetlen, bármi is követi majd ezt a remekművet, sápadt árnyéka lesz Neki.


Első hallgatásra sokatoknak felszalad majd a szemöldöke, hisz ez 2013-ban bűn rosszul szól, ha a szuperprodukciók túlcsiszolt lemezein edződött dobhártyánknak hallgatunk.  Aki egy black metal lemezt a hangzása után ítél meg, soha nem fogja megérezni a lényegét. Kellően nyers, ugyanakkor minden másodperce élvezhető, tisztán kihámozható.
Képzeljen el mindenki (mostanában nem is olyan nehéz) egy teljesen hófödte tájat. Akinek ez nem sugall lelki nyugalmat, annak ott van bármely nagyváros zajos főtere, tülkölő autókkal, kipufogógázzal, stb.  A havas mezőben botorkáló ember a sorstalan, magányos ember tükre is lehetne, vagy az is tulajdonképpen. Ezt a zenét képtelenség úgy hallgatni, hogy közben bármilyen tevékenységet végzel, mert egyszerűen képtelenség rákoncentrálni, a zene olyan mértékben elvonja a figyelmed bármiről. És közben szárnyalsz olyan tájakon, melyek a végtelen megnyugvást árasztják, nyitottabb leszel a merész gondolatokra.
Annak ellenére, hogy egy ilyen nyomasztó képet lefestő zenéről van szó, szó sincs pesszimista, lehangoló atmoszféráról. Az a pillanat árad a zenéből, amikor a hóvihar lenyugszik és a felhőkön átdereng a nap.
A zenei eszközök, megoldások, melyek ezt a magasztos atmoszférával megáldott albumot létrehozták, mondhatni egyszerűek. Nincsen technikai villongás, agyzsibbasztó szólok, itt hangok egymásutánisága hallható, melyet olyan zseniálisan raktak össze, hogy bárki, aki rászánja az időt, megérti. Nem kell összhangzattani tudás, ide nyitott lélek kell, aki szomjazza a nyugalmat. Az a kérdés, ki az aki nem?! ...