Amorphis - Far from the Sun (2003)

Sokan vannak, akik soha nem tudták "megbocsátani" a finn Amorphis-nak, hogy hátat fordítottak az első két lemezen hallható stílusnak, elkalandoztak egy lágyabb stílus fele. Jómagam a "The Karelian Isthmus" megjelenése napjától imádom zenéjüket, és bevallom, az Elegy lemez nekem se tetszett. Emlékszem, az akkori egyetlen metal/rock (de inkább metal) zenével foglalkozó rádió műsort a haverommal éjszakát nem kímélve hallgattuk, és Gabi Gombos (Erdélyről van szó) amikor bekonferálta az Amorphis Elegy albumának dalait, enyhén szólva is fintorogtam. Majd pár napra meglett a teljes nagylemez, hallgattuk és hallgattuk. Hallgattuk és megszerettük. Tulajdonképpen a zseniális (mások egy halvány P. Lost kópiának tartják) "Tales from the Thousand Lakes" után egyenes út vezetett a rockosodás, 70-es évek rock hatásait sem nélkülöző lemezhez.
Most az Amorphis életmű egyik borzalmasan alulértékelt darabjáról szeretnék szólni, a "Far from the sun" -ról. Ez az utolsó album, melyen még Pasi Koskinen-t halljuk. Az Elegy-n bemutatkozó énekes páratlan dallamokat énekel, nekem soha nem volt semmi bajom a hangjával. Érzéssel adta elő a sokszor teljesen lelazult dalokat, új színt adva az amorphisi muzsikának.

Ez az album már nem metal, de ha fölteszem egy olyannak, aki csak az első lemezüket hallotta, az is rávágja, hogy itt az Amorphis. És ez a fontos, hogy egy zenekar rendelkezzék saját stílussal, kimunkált dallamvilággal, mely csak rá jellemző, na és a több ezer szolgai másolóra :) .
Hogy mitől jó ez az album és miért érdemes 10 év távlatában is előásni? Nekem nagyon kevés 70-es években ténykedő zenekar albuma tetszik, mondhatni egyik kezemen meg is számolhatom, azonban ahogy ezek a finnek tálalják, az teljesen magával ragadó. És éppen ez benne a legzseniálisabb, hogy a 40 évvel ezelőtt tomboló art rock, pszichedelikus, progresszív elemeket vegyítik finn népi elemekkel. Azonban itt le kell szögezni, hogy ez még csak halványan sem egy folk-rock lemez, még csak a hatásokról is visszafogottan kell beszélni. Egy számomra megfoghatatlan elegyet képez a fent vázolt stílusok kavalkádja, a végeredmény egy befele fordulós, igazán magával ragadó zenét eredményezett. Sokszor egy Deep Purple-t (Killing Goodness) hallok, kellő Hammond orgonával, máskor egy teljesen elszállt lebegősebb dalt, melynek még a rockhoz is alig van köze. Ezzel az albummal egy metalos nem nagyon van amit kezdjen, de a nyitott, érdekes muzsikákra vágyók csemegeként fogják habzsolni.
Érdemes megfigyelni a dalírási stílusukat. A szóló gitár a teljes dalon végigjátssza a vezérdallamot, kitágítva a dal horizontját, kontrasztban az énekkel, egy csodálatos harmóniát létrehozva.
Ez az az album, melyet minden olyan igényes zenéket kedvelő ember meghallgathat, aki vágyik egy kis nyugalomra. Én nem vagyok hatalmas szövegelemző, tehát a mondanivaló kihámozását tegye meg mindenki saját maga, én nem teszem. Szárnyalok a csodás melódiákkal.