Szögezzük le gyorsan az elején, hogy ez a Neokhrome nem az a Neochrome. Itt nem csupán egy "k kontra c" betűnyi különbség van, ettől sokkal többről van itt szó. A k betű fenekestől felforgatta a zenei világot, én csupán azért állok értetlenül a dologgal szemben, hogy egészségesebb lett volna egy teljesen új név felvétele. Ezt nem a tagcserék miatt mondom, mert attól, hogy lecserélődik a tagság, vagy elhagyja a zenekart valaki, még nem kell nevet változtatni, de itt nagyon indokolt lett volna. Na, ennyit a szőrszál darabolásáról, nézzük mit rejt ez a gyönyörű csomagolásba rejtett korong.
Perihelion: az a pont, ahol egy bolygó a legközelebb kerül a Nap-hoz. Pfujjjj, mondhatnátok, újabb zenekar, melyik papol a globális felmelegedésről. Na. STOP. Itt nem erről van szó. Szóval a világégés problematikáját nem ez az album feszegeti, rögvest hozzáteszem, szerencsére. Itt egészen más dolgokról van szó. A Neokhrome által felölelt stílus alapjait valamikor a 90-es évek közepe táján, első felének második dekádjában tették le a messzi északon, olyan zenekarok, mint az Emperor, elsősorban, de rögtön a Borknagar-t is meg kell említeni. Azt mindenki maga döntse el, hogy milyen mértékben van itt jelen ez a zenei világ, ki mennyire ismeri az említett zenekarokat, annak függvényében hozhat csupán döntést. Soha ne az első benyomás szerint ítélj, tanítják a pszichológusok, habár sok ember sajnos ez alapján dönt. Hiba!
Mielőtt kézhez kaptam a CD-t, Gyula egy linket küldött a fenti youtube-os videóval. Nem mondhatom, hogy túlságosan lelkes voltam tőle, de a kis szösszenetből is éreztem, hogy érdemes lesz erre az albumra időt szánni. Mert igen, ez nem egy elsőre, sőt még talán harmadik, negyedik hallgatásra sem ható anyag. Jómagam már vagy tucatszor végighallgattam, és nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy megszületett az az album, melynek színvonalához (természetesen egy adott stíluson belül beszélünk) még közelébe se ért egyetlen magyar zenekar sem. Ha arra gondolok, miféle kiadványokat találunk a mai zenei piacon 2-3-szoros többletáron, elfog a sírás. Na, de mivel tudjuk, hogy a földön nem volt és nem is lesz igazság, beletörődök és egyben boldog vagyok, hogy ért az a szerencse, hogy ilyen zenét sodort az utamba a sors.
Ez az az album, mely nem hangokat, hanem érzéseket tartalmaz, elejétől a végéig. Sokadik hallgatásra sem tudom úgy hallgatni, hogy mit is játszik a gitár, a dob, a basszus, itt a végeredmény az mely magával ragad. Mihelyt fölteszem, a szobám kitágul, egy teljesen más dimenzióba röpít a hangfalakból kiáradó melódia. Ez az az album, mely segítségével úgy utazhatsz, hogy egy centit sem kell elmozdulj.
Az első benyomások után próbáltam mélyebbre ásni. Figyelmesen hallgatva a dalokat, rengeteg olyan megoldást találunk, melyre elégedetten csettinthetünk. Minden alkalommal libabőrös leszek, mikor hallom a laza trillázós riffelést, mely a gitár mind a hat húrját pengetve jön létre. És mindez úgy tud szépen beleolvadni a zenébe, hogy a billentyűs hangszerek által létrehozott alapozás teljesen eltérő dolgokat hoz. Nem tudok betelni vele, ez zeneileg is egy érett, zseniális album. Aki itt nem lel zenei gyönyörre, az kérem, hagyjon fel a zenehallgatással, annyi más hobbi van világszerte. Tessék meghallgatni a "Rise Above the Ridge" dalt, majd megértitek, miről próbálok nektek mesélni.
Meg kell említsem az instrumentális részeket, melyek az album fénypontját jelentik. Amikor feltettem a CD-t és felcsendült az "Aurea", rögtön szerelmes lettem bele. Akár egy elfeledett Amorphis dal, hamisítatlanan dallamok, érzések. Egyből helyreigazította hozzáállásomat, lévén szó egyik kedvenc zenekaromról. Az albumázró "Cold Ashes of Vanished Time" is egy Amprphis-ra hajazó résszel indít, szóval van itt finomság bőven.
Bármit is mondanék ezek után, csak fokozná a magasztaló sorokat, ezért csak egyet mondok: Gyula, méltán lehetsz büszke a Perihelion-ra. Gratulálok!
Ez így igaz kérem, jó sorok születtek. Jómagam teljesen rákockultam az utóbbi időkben, nagyon lélekemelő és egyszerre szaggató az anyag...lehetetlen megunni.
VálaszTörlés